1931.10.31-én Mezőkövesden születtem. Szüleim egyszerű, szorgalmas emberek voltak. Heten voltunk testvérek: egy lány és hat fiú. Szüleink békés családi életet biztosítottak számunkra.
A jezsuitákat kicsi koromtól ismerem, az ő templomukban voltam elsőáldozó és Deák Bárdos atya ifjúsági csapatának tagja.
1947 decemberében kerültem a Manrézába mint alkalmazott: a lelkigyakorlatos házban dolgoztam.
1949.02.02-től egy évig jelöltidős voltam, majd

1950.02.02-án költöztem be.

A Manréza államosítása után Szegedre kerültem, majd onnan Jászberénybe (kényszertartózkodás). Kb. két hónapig voltunk ott a rendtársakkal, majd megszöktünk. A mezőkövesdi rendőrség jóvoltából rendes bejelentőt kaptam szüleim címére.
1950 augusztusában a csepeli Rákosi Műveknél dolgoztam a nagykalapács-üzemben. Onnan elöljáróim behívtak a Mária utcába sekrestyésnek. P. Luzsénszky volt a templom igazgatója. Szeptemberben kinevezték Draskovics Károly békepapot igazgatónak. Atyáink siettek még elkészíteni az S.J. Directoriumot az öreg Gestetnex gépen. Azután a folytatták a munkát, majd elvitték magukhoz a gépet. Jött a hatóság ellenőrizni a gépet. Mivel törvényellenes volt a gép helycseréje, és én tudtam róla, ezért
1951.09.14-én letartóztattak. Bevittek a központi kapitányságra két hétre. Kétszer négyórás kihallgatáson vettem részt. A második alkalommal 14 detektív faggatott. Istennek hála, hagytam őket beszélni. A második pincében volt egy fapriccs és semmi más, ez lett az enyém. Reggelente 10 órakor kaptunk feketekávét fél szelet kenyérrel, valamint ebédre 3 dl levest, fél szelet kenyérrel. Két hét után átvittek a Markóba. Itt néhány kihallgatás után meghozták az ítéletet: bűnpártolás és feljelentés elmulasztása, a bűntény nem bizonyítható, de feltételezhető. Hat hónapot kaptam.
A Markóból 1951 decemberében a móri állami gazdaságba vittek. 120-an voltunk, négy láncra fűzve. Többnyire kulákok és köztörvényesek. Krumplit ástunk fagyban-hóban. Január második felében átvittek az inotai erőműhöz. 6000 rab volt ott, az ország különböző részeiről. Az építkezésen dolgoztam. Innen
1952.02.15-én szabadultam.
Szabadulásom után Pálos atya Mezőkövesdre küldött nyolcnapos lelkigyakorlatra Keszeg atyához.
1952.03.02-án fogadalmaztam Pálos atya kezébe az Egyetemi templom Remete Szt. Pál mellékoltáránál.
Négy hónapja dolgoztam a kávégyárban, amikor behívtak munkaszolgálatosnak.

1952.06.26-án vittek Miskolcra, ahol egy építkezéseken dolgoztam. Onnan a badacsonytomaji kőbányába kerültem három hónapra. Innen Szentkirályszabadjára vittek, majd kb. négy hét után Tatabányára, ahol kb. nyolc hónapig dolgoztam a hatos aknában. Ezután a komlói bányába kerültem, ahol a tizedik szinten dolgoztam, kb. 500 méter mélyen.
1954 októberében szabadultam.
Szabadulásom után a kispesti Károly kórházba jelentkeztem. Itt húsfeldolgozóként dolgoztam. Közben levizsgáztam mint szakács.
1956.12.01-én hagytam el az országot: sikerült Bécsbe eljutnom. A Canisius Gasse 16. sz. alatt voltam két hétig, majd áthelyeztek Linzbe a lelkigyakorlatos házba. Itt három hónapot töltöttem. Innen P. Cserpalkovits vezetésével – 32 magyar novíciussal együtt – Sankt Andräba mentünk, ahol harmincnapos lelkigyakorlatot végeztem.
1958.10.01-ig itt dolgoztam mint szakács; 80-90 emberre főztem.
1958.10.02-án indultam el Kanada felé. Bécsből 24 órát

vonatoztam Amszterdamba , ahol P. Radányi várt. Két nap után átmentem Rotterdamba. A Zuiderkrac nevű hajón utaztam tovább. A hajó nem volt nagy, így az őszi hajózás nem volt viharmentes. 10-12-en összeverődtünk magyarok. Volt, hogy a vihar miatt hajónk lehorgonyzott a nyílt tengeren. Így nyolc helyett tíz napig tartott az út. Először Quebecknél kötöttünk ki, majd másnap reggel megérkeztünk Montréalba. Mivel Fodor atya már kórházban volt, egy magyar diák várt a kikötőben. Még aznap délután vonattal Torontóba utaztam, ahol Bóday és Kiss atya vártak rám. Torontóban két napot időztem, majd Bóday atya átvitt Hamiltonba. Ekkor Békési és Bieleck atya voltak ott. Beosztásom sekrestyés és bevásárló lett. Én voltam a ministránsok vezetője is. Mindeközben igyekeztem elsajátítani az angol nyelvet.

1961.10.03-án probáció El Pasoban (első magyar testvérprobáció). Ez négy hónapig tartott. Huszonkilencen végeztünk amerikai rendtársakkal, egyedül voltam magyar. Ez óriási előrehaladási lehetőséget nyújtott az angol nyelv elsajátításában.
1962.02.15-én New Yorkba repültem három napra. Az ottani magyar atyákkal és a szigetváros nevezetességeivel ismerkedtem. New Yorkból visszatérve Torontóba helyeztek 1962 nyarán. Beosztásom sekrestyés, bevásárló és a ministránsok vezetője lett. Rövidesen Bieleck atya követett Torontóba, és rám bízta a magyar iskolát. Akkoriban 65-70 gyerek tanult önkéntes tanítókkal. Két évig dolgoztam a cserkészekkel, de az iskola létszáma egyre nagyobb lett, így a munkám megszaporodása miatt több időt kellett szentelnem az iskolának. (Az iskola pl. szombaton 9-12-ig tartott; azok a gyerekek, akik katolikus iskolába jártak, ott tanultak hittant is, akik pedig állami iskolába, azok nálunk maradtak délutánra hittanra. Az évek folyamán a létszám elérte a 360 főt.) Az egyházi élet nem csupán vallási, hanem intenzív, nemzetiségi összefogó erőt is biztosított. A szombati iskola tantárgya kizárólag a magyarság ismerete, magyar írás-olvasás, történelem, földrajz, néprajz, népviselet, népi szokások, irodalom, versek, népdalok és énekek voltak.

Évente két programot (színdarabot) rendeztünk: karácsonykor és anyák napján.
1973-ban áthelyeztek Courtlandbe a Szent László Plébániára (dohányvidék; Dél-Ontario). A plébános P. Chilla és P. Beöthy volt. Beosztásom ismét sekrestyés és bevásárló lett. Ugyancsak iparkodtam magyar iskolát toborozni, bár a fiatalok a városba mentek, így csak csekély létszámot tudtam összehozni. Kitágult a feladatom a kórházak, otthonok látogatásával és az elsőpénteki áldoztatással. A Courtland-i búcsú mindig nagy összejövetel volt a dél-ontárioi magyarság számára, több ezer vendég részvételével.
1978: Újabb állomáshelyem Torontóban a Szent Imre Noviciátus lett. Miután megkaptuk az engedélyt Rómából, beindult a noviciátus P. Nemesszeghy vezetésével. Én a ház minisztere lettem. Megbízást kaptam az akkor vásárolt öreg ház berendezésére, amely teljesen lerobbant állapotban volt: üresen állt, a falakon hatalmas lyukak díszelegtek. Amikor közöltem a courtlandi hívekkel, hogy szívesen fogadok mindent – bútort, ágyneműt és minden egyebet, ami egy ház fölszereléséhez szükséges –, örömmel tapasztaltam nagylelkűségüket. Öt hálószobát, kápolnát, nappalit, ebédlőt, konyhát szereltem fel. Csak öt ágyat kellett vennem, a többi felszerelés mind adományból származott. Hányszor fordultam autóval Courtland és Torontó között, azt nem tudom. A noviciátus üzemeltetése az első három évben a rend kiadása volt. Soha nem kértünk semmit, csak tájékoztattuk a híveket a helyzetünkről. Jótevőink szívügyüknek tekintették az utánpótlást, olyannyira, hogy nem csak elláttam a ház teljes kiadását, de még a rendi számlára is át tudtam utalni.

1978-tól – miközben elláttam a noviciátust – nyolc évig dolgoztam idegbetegekkel és új bevándorlókkal.
Két, illetve három élményem: 1974-ben szabbatikum, négy hét magyarországi látogatás, majd két hét Rómában. Onnan vissza Torontóba két napra, azután Los Angelesbe. Itt finomítottam az angol tudásomat, és gépírást is tanultam. Egyik cserkészem jóvoltából a karácsonyi szünetben elmentünk San Franciscóba három napra, majd Sacramentoba és a Nemzeti Parkba. A tengerben fürdenek, sportolnak, majd a hegytetőn síelnek és az autó kerekein hóláncot kell hogy használjanak. Az óriás mamutfenyők ágait vastagon borította a hó. Az út kb. 600 km volt. A tenger mellett húzódó hegy másik oldalán óriás területen narancsligetek voltak. December 31-én tértünk vissza Los Angelesbe, ahol jót pihentünk. Reggeli után átmentünk Pasadenaba, ahol a csodálatos rózsa parádét láttuk. Ez volt egyik legkedvesebb emlékem és karácsonyi élményem.
1988-ban a második szabbatikum alatt eljutottam Jeruzsálembe. Itt a világ legkülönbözőbb részéről jöttünk össze atyák, nővérek és öt testvér. Tizenhárom tantárggyal foglalkoztunk, és minden szerdán helyszíni látogatáson vettünk részt. Így sikerült megismerni Izraelt, valamint osztálytársaim missziós munkáját és egyéb munkaterületeit is. Örömmel gyarapítottam ismereteim mások áldozatának vállalásán.

Póta László 2014-ben hunyt el.